5.fejezet

Sziasztok! Bocsi, hogy 9(!) napig nem hoztam részt. Nem tudom mivel magyarázni... Tudom, tudom. Lusta disznó vagyok :/ Remélem még azért nem hagytátok el a blogot és olvassátok a fejezetet. :) 

Kommenteljetek  végén, mert csak 3(!) komment után hozom az új részt. Ennyi! Nem látjuk, hogy olvasnátok, pedig elég sok a blog megtekintése. Na szóval, HÁROM komment és érkezik a következő rész! 

Hope u like it! :)  XoXo ~ Regii.

*Mia Salvatore*

- Mia! Mia! – ébresztgetett a drága, tizenkét éves öcsém, Oliver.

- Mi van? – nyöszörögtem.

- Anyu reggel azt mondta, hogy te elviszel engem Lukashoz! – ült le az ágyam szélére.

- Ne már! – nyávogtam. – Hány óra van?

- Fél tíz. – válaszolt.

- Ettél már?

- A-a!

- Akkor most eszünk! – lerúgtam magamról a takarót, majd lesiettem a konyhába készíteni Olivernek és magamnak kaját.

- Palacsintát kérek! – jött utánam.

- Jól van! – szűrtem ki a fogaim között.

- Mosogass el, én pedig felöltözök és rendbe teszem magam! – adtam ki az utasítást.

- Oké! – felelt.

- Én is így gondoltam. – mosolyogtam, majd felmentem a szobámba.

Előkerestem egy itthoni cuccot, mert szombat van és nem hiszem, hogy ma megyek valahova. Ezután megmostam a fogamat, felcopfoztam a hajamat, majd egy enyhe sminket kentem fel az arcomra.

- Oliver, gyere! – szóltam fel neki az emeletre, mikor már a cipőmet vettem.

- Itt vagyok, mehetünk! – indult meg az ajtó felé.

- Kabát nélkül sehova! – húztam vissza.

- Jól van! – dünnyögött, én erre elmosolyodtam.

- Na menjünk már! – toporzékolt.

- Jó, jó, csak hozom a kocsi kulcsot!

A fél órás utat végig dumálta Oliver. Ha nem vezettem volna, tuti, hogy betapasztom a száját. Mikor odaértünk megkönnyebbülten sóhajtottam fel.

- Na szia Oli! – búcsúztam el tőle. – Fél hétkor jön majd valaki érted!

- Az még korán van! – duzzogott.

- Nincs apelláta! – kacsintottam.

- Na szia Mia! – csukta be maga után az ajtót.

Megvártam amíg belép az ajtón, majd hazafurikáztam.

Egyedül voltam otthon, így bementem a „zeneszobába” és elkezdtem a kedvenc dalaimat énekelni, hozzá gitáron játszottam.

Két órakor apu zavart meg.

- Kicsim, megjöttem! – jött be a szobába.

- Szia apa! – kikapcsoltam a zenét és megöleltem.

- Ügyes vagy már, nagyon! –mosolygott kedvesen.

- Köszönöm! – kuncogtam.

- Oliver hol van? – kérdezte.

- Elvittem Lukashoz. – válaszoltam.

- Ja, oké! – sóhajtott. – Akkor addig alszok egyet. – nevetett.

- Jól teszed! – mosolyogtam. – Csináljak kaját?

- Jó lenne. Anyu betette a levest a hűtőbe, már csak fel kell melegítened és kész is van, a többit meg tudod! – adta az utasítást.

- Rendicsek! – kimentem a konyhába és azt tettem, amit apu mondott.

Elkészítettem a kaját, és szóltam apunak, hogy jöhet enni. Én nem voltam éhes, ezért nem csatlakoztam hozzá. Inkább visszamentem a hangszereimhez, de már nem volt kedvem folytatni amit abbahagytam, ezért kihúztam a gitárból a „zsinórt” és lekapcsoltam a gépeket. Felmentem a szobámba és elkezdtem Facebookozni. Nem volt semmi érdekes, így megnéztem a Twitteremet is. Ott mindig jobban feltalálom magamat. Elbeszélgettem pár csajjal, majd miután meguntam unalmamban elkezdtem rendet rakni a ruhásszekrényemben. Úgyis össze-vissza voltak bedobálva a cuccok. Fél óra alatt végeztem ezzel, majd hat órakor megérkezett anyu.

- Szia Mia! –köszönt oda nekem a nappaliba. Épp tévéztem.

- Szia! – köszöntem vissza.

- Elmennél Oliverért? – kért meg. Nincs más választásom, így is – úgy is én megyek majd el érte…

- Más választásom van?! – forgattam meg a szemem.

- Ööö… Nincs! – kacsintott anya.

- Sejtettem! – vigyorogtam kedvtelenül.

Lassan felálltam a TV elől és felkaptam magamra a kabátomat, a cipőmet és egy lengébb sálat.

- Nincs ám hideg! – jelentette ki anyu.

- Ezt miért mondtad? – kérdeztem értetlenül.

- A sáladra céloztam! – nevetett fel.

- Úgysem védene meg a hideg ellen, mert nagyon lenge! –vontam vállat.

- Oké! Okosan! – figyelmeztetett, majd köszönés után kiléptem az ajtón.

Beszálltam az autómba és nekivágtam a körülbelül fél órás útnak.
A francokat kell ilyen messze laknia a haverjának… Egyedül az vigasztal, hogy négy év és Olivernek is meglesz a jogsija. Remélhetőleg. Ha meg nem, akkor kiröhögöm és addig nyúzom, ameddig nem teszi le a vizsgát!

Amikor odaértem kiszálltam a kocsiból, majd odasétáltam az ajtóhoz. Becsengettem, és vártam, hogy valaki kinyissa az ajtót. Remélem Kate fog ajtót nyitni.

 ~ Kate Strodmoon. Tizenkilenc éves lány, Lukas nővére. Akivel aránylag jól kijövök, de igazából nem akarok vele különösebb barátságot. Jó fej, kedves, aranyos, szép, de nem illik hozzám. Teljesen más az észjárásunk. Így csak beszélő viszonyban vagyunk. ~

Ahogy sejtettem. Ő lépett ki a nyílászárón.

- Szia! – köszönt.

- Szia! – köszöntem vissza mosolyogva. – Jöttem Oliverért.

- Szólok neki – bólintott -, gyere be addig! – invitált beljebb.

- Jó napot! – köszöntem a szülőknek.

- Hello Mia! – fogadott hatalmas mosollyal Erica, Lukas és Kate anyja. – Foglalj helyet! – mutatott a kanapéra.

- Köszönöm! – leültem a fotelbe.

- És mi újság otthon? – kérdezte még mindig fülig érő mosollyal.

- Semmi érdekes. Anyu most éppen vacsorát készít, apu pedig alszik. – nevettem el a végét. – Azt mondta, hogy ameddig nincs otthon Oliver, addig szunyókál egyet!

- Jól teszi! – nevette el magát az apa, Harold.

- Remélem Oliver nem rosszalkodott! Nem tört össze semmit? – kérdeztem kétségbeesetten.

- Nem, nem! Dehogy! Nem tettek semmi rosszat! – nyugtatott meg Erica.

- Akkor jó! – sóhajtottam megnyugodva.

- Mia! – szólt le nekem Kate.

- Igen? – siettem oda a lépcsőhöz.

- Oliver még játszani szeretne Lukasszal. – felelt.

- Nem lehet, mennünk kell haza! – húztam el a számat.

- Oké! – ezután Oliver durcizva jött le a lépcsőn, amin mosolyognom kellett.

Elköszöntünk a családtól, majd szép, lassan, nyugodtan hazakocsikáztunk.

Anyu már tűkön ülve várt minket.

- Hol voltatok ennyi ideig? – kérdezte aggódva.

- Hazahoztam ezt a makit! – mutattam rá Olira.

- Maki vagy ám te! – vágott vissza Oliver.

- Elkaplak, de nagyon! – fenyegettem meg.

- Na mi volt, nem tett tönkre semmit? – kérdezte sóhajtva anyu.

- Nem, okos volt. – nyugtattam meg.

- Akkor jól van! – mosolyogva megsimogatta a vállamat.

- Oliver, menj fürdeni! – szólt fel neki az emeletre anyu.

- Szólok neki, hagyd! – rohantam fel Oli szobájába.

- Hé, te maki! Anyu üzeni, hogy menj fürdeni! – támaszkodtam neki az ajtó oldalának.

- Megyek, de ne hívj makinak! – duzzogott.

- Már körülbelül fél éve így hívlak. – szökött a magasba a szemöldököm.

- Épp azért, már meguntam!

- Aha, nem érdekel! – mosolyogtam édesen, majd átsurrantam az én szobámba és a magánfürdőmet vettem használatba. Gyorsan letusoltam, majd fogat mostam, letisztítottam az arcomat és még utoljára megnéztem a közösségi portálokat.

Miután ezekkel is végeztem, bekaptam egy szendvicset, elköszöntem a családomtól és befeküdtem a pihe-puha ágyikómba. Éjfélig tuti, hogy fent voltam, mert nem tudtam aludni. Zenét hallgattam és gondolkodtam. Majd észre sem vettem, és elnyomott az Álommanó varázslata.