Puszipacsi! Regi xx
*Zoe White*
Reggel nehézkesen másztam ki a nyugalom birtokából, az ágyamból. Kedvtelenül vettem célba a fürdőt, amint elvégeztem az ottani dolgaimat, felöltöztem. Bepakoltam a táskámba, és lementem a konyhába. Brandon és Liza a reggelivel fogadtak. Unottan ültem le a székemre.
Ahogy befejeztük, Brandon elment a munkahelyére, Liza pedig bevitt a suliba.
Útközben a tájban gyönyörködtem. Az ősz még csak nem olyan rég vette uralma alá a világot, de már teljesen megváltoztatta. A falevelek több féle színben pompáznak, és a smaragdzöld fű, se olyan már, mint eddig volt. Az égen szürke felhők honoltak, amik nem akarták átengedni a nap sugarait, de néhánynak néha sikerült kiszöknie. A szél vihorászva emelte a magasba a már összeszedett leveleket. A hangulat komor, de közben vidám is volt. Ahogy az utat néztem észre vettem, hogy csepereg az eső. Először pár csepp ért, földet, majd a társaik követték őket, és így egy remek kis zuhé keletkezett.
- Nem baj ha egyedül kell haza jönnöd?
- Mindig is szerettem egyedül lenni – vontam vállat. Elköszöntem Lizától, és az iskola bejárata felé indultam. A lépéseim jól megfontoltak voltak, de éreztem azt a bizonyos bizonytalanságot is. Az udvar üres volt, egy lelket sem lehetett látni.
Mire beértem az épületbe rendesen megáztam. Ránéztem az órámra, volt még tíz percem, így gyorsan megkerestem a wc-t.
Röhögést hallottam bentről, ezért egy kicsit elbizonytalanodtam, hogy tényleg beszeretnék – e menni oda. Végül erőt vettem magamon, és lenyomtam a kilincset. Mihelyst beléptem a vidám nevetés abba maradt, amitől ideges lettem. Félve néztem az előttem álló lányokra. Amint felmértek a tekintetükkel összeszedték a cuccukat, és kisétáltak a wc-ből.
- Láttad, hogy néz ki? – susmorogta az egyik. A választ már nem értettem, de talán nem is szerettem volna tudni.
Szerencsémre előre látó vagyok, így a táskámba tettem el száraz ruhát. Amint átvettem már indultam is az első órámra.
Idegesen kutattam fel a hosszú folyosókat, bármennyire is figyeltem, nem találtam meg a százötös számú tantermet.
- Szia segíthetek? – hallottam meg egy lágy hangú srácot. Felnéztem rá, a lélegzetem rögvest elállt. Szinte maga volt a tökély. Szemei csillogtak a fényben, a fehér fogai beragyogták az egész épületet.
Megráztam a fejem, és nagy nehezen szavakat kezdtem el formálni az ajkaimmal.
- Ööö… a százötös tantermet keresem – mondtam félénken.
- Új vagy igaz? – mosolygott. – Az az ajtó lesz ott – mutatott az egyik irányba. Bólintottam, elkezdtem rohanni, mert már késésben voltam. Az ajtót kinyitva a karbantartó műhelyében találtam magam. A srácok elkezdtek önfeledten nevetni, már majd nem a földön fetrengtek.
A szemembe könny szökött, ahogy néztem őket. Zavartan álltam, szégyenemben képtelen voltam járásra bírni a lábaimat, mintha a földbe gyökerezett volna. Akár egy bohóc is lehettem volna, az emberek mindig is jókat röhögtek rajtam, de a miértjüket sosem értettem.
Legbelül ordítottam a dühtől, hogy jól rászedtek, de megmutatni már nem bírtam. A szívem szerint megmondtam volna nekik a magamét, de nem volt hozzá elég merszem. Sose szerettem, ha mások hallják a hangomat, és ez az én legnagyobb bajom.
- Fiuk! Elég legyen! – szólt rájuk egy tanár – Nektek már órán kéne lenni, nem?
- De, de tanát néni, csak tudja, találkoztunk az új diákkal és gondoltuk, megmutatjuk neki az iskolát – mondta egy idióta vigyorral az arcán, az a srác, aki sikeresen elirányított a jelenlegi helyemre.
- Nos, nagyon szépen köszönöm a nagylelkűségeteket, de ha nem baj innentől átveszem.
- Ó, ugyan – legyintettek. – Ennek csak örülni tudunk. Szia kis lány, remélem máskor is lesz szerencsénk találkozni. – a következő percben már csak a távolodó hátukat láttam.
- Ne is foglalkozz velük. Mindenkivel ezt teszik – próbált megnyugtatni.
- Már hozzá szoktam – mondtam higgadtan.
- Gyere, elkísérlek a tanterembe.
Remegő lábakkal léptem az osztályom elé. A szememet egy pillanatra sem vettem fel, féltem szembesülni a ténnyel, hogy ugyan úgy járok, mint az előző iskolámban.
Néma csend fogadott minket. Lassan felemeltem a fejemet és körbe néztem a társaságon. A megfigyeléseim alapján rájöttem, hogy ne, azért voltak néma csendben, hogy megismerhessenek, ha nem azért, hogy a tanár hamarabb elhagyja a termet.
- Gyerekek, Zoe White lesz az új osztálytársatok, remélem, hogy be fogjátok fogadni, és legyetek vele kedvesek.
- Ja, kedvességből kikészítjük – dünnyögött hátul az egyik srác.
- Mit mondtál? Elismételnéd? – csattant fel a mellettem álló tanárnő.
- Csak azt mondtam, hogy örülünk neked.
- Már is jobb… Ott van egy hely, ülj le nyugodtan. – mutatott az egyik ablak melletti helyre. Bólintottam, majd oda battyogtam.
Útközben a tájban gyönyörködtem. Az ősz még csak nem olyan rég vette uralma alá a világot, de már teljesen megváltoztatta. A falevelek több féle színben pompáznak, és a smaragdzöld fű, se olyan már, mint eddig volt. Az égen szürke felhők honoltak, amik nem akarták átengedni a nap sugarait, de néhánynak néha sikerült kiszöknie. A szél vihorászva emelte a magasba a már összeszedett leveleket. A hangulat komor, de közben vidám is volt. Ahogy az utat néztem észre vettem, hogy csepereg az eső. Először pár csepp ért, földet, majd a társaik követték őket, és így egy remek kis zuhé keletkezett.
- Nem baj ha egyedül kell haza jönnöd?
- Mindig is szerettem egyedül lenni – vontam vállat. Elköszöntem Lizától, és az iskola bejárata felé indultam. A lépéseim jól megfontoltak voltak, de éreztem azt a bizonyos bizonytalanságot is. Az udvar üres volt, egy lelket sem lehetett látni.
Mire beértem az épületbe rendesen megáztam. Ránéztem az órámra, volt még tíz percem, így gyorsan megkerestem a wc-t.
Röhögést hallottam bentről, ezért egy kicsit elbizonytalanodtam, hogy tényleg beszeretnék – e menni oda. Végül erőt vettem magamon, és lenyomtam a kilincset. Mihelyst beléptem a vidám nevetés abba maradt, amitől ideges lettem. Félve néztem az előttem álló lányokra. Amint felmértek a tekintetükkel összeszedték a cuccukat, és kisétáltak a wc-ből.
- Láttad, hogy néz ki? – susmorogta az egyik. A választ már nem értettem, de talán nem is szerettem volna tudni.
Szerencsémre előre látó vagyok, így a táskámba tettem el száraz ruhát. Amint átvettem már indultam is az első órámra.
Idegesen kutattam fel a hosszú folyosókat, bármennyire is figyeltem, nem találtam meg a százötös számú tantermet.
- Szia segíthetek? – hallottam meg egy lágy hangú srácot. Felnéztem rá, a lélegzetem rögvest elállt. Szinte maga volt a tökély. Szemei csillogtak a fényben, a fehér fogai beragyogták az egész épületet.
Megráztam a fejem, és nagy nehezen szavakat kezdtem el formálni az ajkaimmal.
- Ööö… a százötös tantermet keresem – mondtam félénken.
- Új vagy igaz? – mosolygott. – Az az ajtó lesz ott – mutatott az egyik irányba. Bólintottam, elkezdtem rohanni, mert már késésben voltam. Az ajtót kinyitva a karbantartó műhelyében találtam magam. A srácok elkezdtek önfeledten nevetni, már majd nem a földön fetrengtek.
A szemembe könny szökött, ahogy néztem őket. Zavartan álltam, szégyenemben képtelen voltam járásra bírni a lábaimat, mintha a földbe gyökerezett volna. Akár egy bohóc is lehettem volna, az emberek mindig is jókat röhögtek rajtam, de a miértjüket sosem értettem.
Legbelül ordítottam a dühtől, hogy jól rászedtek, de megmutatni már nem bírtam. A szívem szerint megmondtam volna nekik a magamét, de nem volt hozzá elég merszem. Sose szerettem, ha mások hallják a hangomat, és ez az én legnagyobb bajom.
- Fiuk! Elég legyen! – szólt rájuk egy tanár – Nektek már órán kéne lenni, nem?
- De, de tanát néni, csak tudja, találkoztunk az új diákkal és gondoltuk, megmutatjuk neki az iskolát – mondta egy idióta vigyorral az arcán, az a srác, aki sikeresen elirányított a jelenlegi helyemre.
- Nos, nagyon szépen köszönöm a nagylelkűségeteket, de ha nem baj innentől átveszem.
- Ó, ugyan – legyintettek. – Ennek csak örülni tudunk. Szia kis lány, remélem máskor is lesz szerencsénk találkozni. – a következő percben már csak a távolodó hátukat láttam.
- Ne is foglalkozz velük. Mindenkivel ezt teszik – próbált megnyugtatni.
- Már hozzá szoktam – mondtam higgadtan.
- Gyere, elkísérlek a tanterembe.
Remegő lábakkal léptem az osztályom elé. A szememet egy pillanatra sem vettem fel, féltem szembesülni a ténnyel, hogy ugyan úgy járok, mint az előző iskolámban.
Néma csend fogadott minket. Lassan felemeltem a fejemet és körbe néztem a társaságon. A megfigyeléseim alapján rájöttem, hogy ne, azért voltak néma csendben, hogy megismerhessenek, ha nem azért, hogy a tanár hamarabb elhagyja a termet.
- Gyerekek, Zoe White lesz az új osztálytársatok, remélem, hogy be fogjátok fogadni, és legyetek vele kedvesek.
- Ja, kedvességből kikészítjük – dünnyögött hátul az egyik srác.
- Mit mondtál? Elismételnéd? – csattant fel a mellettem álló tanárnő.
- Csak azt mondtam, hogy örülünk neked.
- Már is jobb… Ott van egy hely, ülj le nyugodtan. – mutatott az egyik ablak melletti helyre. Bólintottam, majd oda battyogtam.
A lány, aki mellett helyet foglaltam, undorodva csusszant arrébb a székével, mintha leprám lenne, de ez elég valószínűtlen.
Ahogy vége lett az első órának, futva siettem ki a teremből. A folyosón mindenkinek neki mentem, de most ez valahogy nem tudott érdekelni. A wc-be érve sírva dőltem neki a falnak. Minden kezdődik elölről, én ezt már nem fogom sokáig bírni. Miért én vagyok állandóan a fekete bárány? Miért? Legalább az életben egyszer én lennék az iskola menő csaja, aki a leghelyesebb sráccal van együtt. De ez sosem fog meg történni, mert én, én vagyok. Az élet nekem már csak a gyötrelme szánta, és ezen semmi sem fog változtatni.
Nagy nehezen összeszedtem magam, és kiléptem a folyosóra, de ebben a pillanatban fel is löktek.
- Jaj, bocsi, de nem vettelek észre – mondta az a srác, aki sikeresen elirányított a karbantartó műhelyéig.
Zavartan álltam fel, és igazítottam el a ruhámat.
- Talán elvitte a kiscica a nyelved? – kérdezte gúnyosan.
- N… nem – válaszoltam megszeppenve.
- Mi van, a szüleid nem tanítottak meg beszélni?
- Chris, elég lesz most már! – csattant fel a haverja. – Menjünk inkább – lökdöste.
Ahogy elmentek megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Aki, „megmentette az életemet” hátra nézett a válla fölött, és kedvesen rám mosolygott, és már el is tűnt a szemem elől.
A délelőttöm igen lassan, és unalmasan telt. Próbáltam barátkozni, de nem jártam sok sikerrel. Az osztálytársaim kerültek, de a miértjét nem értettem, ennyire ocsmány csak nem vagyok. Vagy még is? A leginkább az idegesített, hogy az a srác teljesen rám szállt, szünetekben nem hagyott egy perc nyugtot sem. Úgy látszik az élet céljának, azt vette, hogy engem idegileg kikészítsen.. Ha tehette mindig beszólt nekem, nem értettem, hogy miért gyűlöl ennyire. de azt hiszem, hogy már kezdem megszokni, hogy nem igazán szeretnek velem barátkozni az emberek.
Amikor megszólalt a csengő, ami azt jelezte, hogy erre a napra vége a sülinak, nevetve szaladtam ki az iskolából. A testem újult energiával töltődött fel. A szél kacagva borzolta össze a hajamat. Az esőre már csak a földön lévő tócsák emlékeztettek.
Felszabadultan szívtam magamba a friss levegőt, majd az irányt haza vettem.
- Héj, új lány! – szólított valaki a hátam mögött. – Szeretnék bocsánatot kérni, amiért bunkóskodtam veled – jelentette ki megbánt tekintettel.
- Tényleg? – kérdeztem meg halkan.
- Persze – vigyorgott. – Béke? – a kezét nyújtotta. Hezitáltam, de végül kezet nyújtottam volna, de mikor kezet fogtam volna vele, elrántotta és leöntött vízzel.
- El sem hiszem, hogy bevetted – nevetett, mint egy őrült.. – Hát ez a nap poénja – törölte a szemét, mert a röhögéstől már bekönnyezett. Sértődötten sarkon fordultam, és ott hagytam őket..
Haza érve felrohantam a szobámba és az ágyamra dobtam magam. Elővettem a szüleim képét, és egész délután őket néztem.
Talán ha nem kerültem volna árvaházba, akkor nem ilyen lennék, talán lennének barátaim, talán kimerném mondani a gondolataimat, talán népszerű lennék… De az életem nem így alakult. Tele volt keserűséggel, fájdalommal, és magánnyal. Amit végre el szeretnék feledni legalább egy percre, hogy élvezhessem az életemet.
Olyan szinten vágyom egy közösségre, ahol mindenki csak is miattam van ott, hogy a hihetetlen.
Elég rég énekeltem, úgy hogy elkezdtem dúdolni Bruno Mars- tól a Just the way you are- t, majd mikor ráéreztem a ritmusra a szívemet kitárva énekeltem.
- Szia Zoe – jött be a szobámba Liza. – Milyen volt az első napod? – ült le az ágyamra hatalmas vigyorral az arcán.
- Jól – megpróbáltam egy kósza vigyort felcsalni az arcomra. – Mindenki nagyon kedves volt velem, és mosolyogva üdvözöltek. – hazudtam, de nem szerettem volna elmondani az igazat, mert akkor csak idegeskedne Brandonnal együtt.
- Ennek örülök, látod még is jól jártál, hogy ide költöztünk.
- Hmm… igen – a szememet a földre sütöttem.
- Jól van, hagylak tovább énekelni – megpuszilt, és kilépett az ajtón.
Felálltam és kimentem az erkélyre. Az életem semmit sem ér, még is miért születtem a világra. Minden jobb lenne ha nem léteznék…
Ahogy vége lett az első órának, futva siettem ki a teremből. A folyosón mindenkinek neki mentem, de most ez valahogy nem tudott érdekelni. A wc-be érve sírva dőltem neki a falnak. Minden kezdődik elölről, én ezt már nem fogom sokáig bírni. Miért én vagyok állandóan a fekete bárány? Miért? Legalább az életben egyszer én lennék az iskola menő csaja, aki a leghelyesebb sráccal van együtt. De ez sosem fog meg történni, mert én, én vagyok. Az élet nekem már csak a gyötrelme szánta, és ezen semmi sem fog változtatni.
Nagy nehezen összeszedtem magam, és kiléptem a folyosóra, de ebben a pillanatban fel is löktek.
- Jaj, bocsi, de nem vettelek észre – mondta az a srác, aki sikeresen elirányított a karbantartó műhelyéig.
Zavartan álltam fel, és igazítottam el a ruhámat.
- Talán elvitte a kiscica a nyelved? – kérdezte gúnyosan.
- N… nem – válaszoltam megszeppenve.
- Mi van, a szüleid nem tanítottak meg beszélni?
- Chris, elég lesz most már! – csattant fel a haverja. – Menjünk inkább – lökdöste.
Ahogy elmentek megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Aki, „megmentette az életemet” hátra nézett a válla fölött, és kedvesen rám mosolygott, és már el is tűnt a szemem elől.
A délelőttöm igen lassan, és unalmasan telt. Próbáltam barátkozni, de nem jártam sok sikerrel. Az osztálytársaim kerültek, de a miértjét nem értettem, ennyire ocsmány csak nem vagyok. Vagy még is? A leginkább az idegesített, hogy az a srác teljesen rám szállt, szünetekben nem hagyott egy perc nyugtot sem. Úgy látszik az élet céljának, azt vette, hogy engem idegileg kikészítsen.. Ha tehette mindig beszólt nekem, nem értettem, hogy miért gyűlöl ennyire. de azt hiszem, hogy már kezdem megszokni, hogy nem igazán szeretnek velem barátkozni az emberek.
Amikor megszólalt a csengő, ami azt jelezte, hogy erre a napra vége a sülinak, nevetve szaladtam ki az iskolából. A testem újult energiával töltődött fel. A szél kacagva borzolta össze a hajamat. Az esőre már csak a földön lévő tócsák emlékeztettek.
Felszabadultan szívtam magamba a friss levegőt, majd az irányt haza vettem.
- Héj, új lány! – szólított valaki a hátam mögött. – Szeretnék bocsánatot kérni, amiért bunkóskodtam veled – jelentette ki megbánt tekintettel.
- Tényleg? – kérdeztem meg halkan.
- Persze – vigyorgott. – Béke? – a kezét nyújtotta. Hezitáltam, de végül kezet nyújtottam volna, de mikor kezet fogtam volna vele, elrántotta és leöntött vízzel.
- El sem hiszem, hogy bevetted – nevetett, mint egy őrült.. – Hát ez a nap poénja – törölte a szemét, mert a röhögéstől már bekönnyezett. Sértődötten sarkon fordultam, és ott hagytam őket..
Haza érve felrohantam a szobámba és az ágyamra dobtam magam. Elővettem a szüleim képét, és egész délután őket néztem.
Talán ha nem kerültem volna árvaházba, akkor nem ilyen lennék, talán lennének barátaim, talán kimerném mondani a gondolataimat, talán népszerű lennék… De az életem nem így alakult. Tele volt keserűséggel, fájdalommal, és magánnyal. Amit végre el szeretnék feledni legalább egy percre, hogy élvezhessem az életemet.
Olyan szinten vágyom egy közösségre, ahol mindenki csak is miattam van ott, hogy a hihetetlen.
Elég rég énekeltem, úgy hogy elkezdtem dúdolni Bruno Mars- tól a Just the way you are- t, majd mikor ráéreztem a ritmusra a szívemet kitárva énekeltem.
- Szia Zoe – jött be a szobámba Liza. – Milyen volt az első napod? – ült le az ágyamra hatalmas vigyorral az arcán.
- Jól – megpróbáltam egy kósza vigyort felcsalni az arcomra. – Mindenki nagyon kedves volt velem, és mosolyogva üdvözöltek. – hazudtam, de nem szerettem volna elmondani az igazat, mert akkor csak idegeskedne Brandonnal együtt.
- Ennek örülök, látod még is jól jártál, hogy ide költöztünk.
- Hmm… igen – a szememet a földre sütöttem.
- Jól van, hagylak tovább énekelni – megpuszilt, és kilépett az ajtón.
Felálltam és kimentem az erkélyre. Az életem semmit sem ér, még is miért születtem a világra. Minden jobb lenne ha nem léteznék…
Tetszett? :) Kommenteljetek! ♥
2 megjegyzés:
nagyon jó lett :)
Mona, vigyázz magadra ;) (L)
puszi nektek ^^
:)) Köszönöm a nevében is :)
Épségben odaértek.:)
Puszii :) - Regi xx
Megjegyzés küldése