Ez az első napom a Montpeiler gimnáziumban. Ideges vagyok, sosem szerettem új diák lenni. Új emberek, új arcok, új nevek, ez nem nekem való, mivel nem igazán szeretem a változásokat. Az előző sulimban is igen nehezen tudtam beilleszkedni, szeptemberben már kezdett valami alakulni, most meg elmegyek onnan. Itt is kész kín lesz az iskola, érzem előre. Vajon mit fognak gondolni rólam, lesz olyan, aki kedvelni fog? Ideges vagyok, túlságosan is.
Kiszálltunk az autóból, féltett lépésekkel haladtam egyre beljebb. Az udvaron lévő gyerekek tekintetét magamon éreztem, hallottam, hogy páran rólam susmorogtak. Rosszul éreztem magam, a gyomrom görcsbe rándult, a torkomban hatalmas gumó keletkezett, amitől azt hittem, hogy itt helyben megfulladok. Szinte már vonszoltam előre saját magamat, a földről egy percre se mertem felvenni a tekintetemet, mert nem szerettem volna meglátni a többiek arcát, mikor rám néznek.
Végre itt vagyunk az igazgatóinál.
- Zoe. - nézett rám barátságosan az igazgató. - A jegyeid nagyon jók. Szerintem nincs semmi akadálya, hogy felvegyünk. - mosolygott. - Holnap akár már kezdhetsz is.
- Az jó lenne, köszönjük. - szólalt fel a mellettem álló nő.
Holnap már kezdhetek. Csak erre voltam képes gondolni. Miért nem legalább egy hét mire kezdhetek? Isten se szeret túlzottan.
- És te emiatt nyafogtál. - forgatta Liza a szemeit, mikor már az autóban ültünk. Nem válaszoltam, ráfintorogtam, majd bekapcsoltam az övemet, és egyenesen előre bámultam.
Egész úton, az új iskolán járt a fejem, sejtjeimben érzem, hogy meg fogok ott halni. Félek bele kezdeni valami újba, ez nem nekem való.
Mire hazaértünk elkezdett zuhogni az eső, szuper. Sosem szerettem, de most ráadásul szinte minden nap lesz részem benne.
- Szia kicsim - megpuszilt Brandon. - Milyen a suli?
- Jó. - válaszoltam unottan. Ledobtam magam a tv elé. A szüleim szó nélkül leültek mellém, összenéztek, majd pillantásuk rajtam kötött ki. Kicsit hezitáltak, de végül anya megszólalt.
- Tudjuk, hogy nem szereted az új helyeket...
- Még is elköltöztünk. - váltogattam a csatornákat.
- Azért, mert kaptam egy remek munkát. - csendült fel apu hangja.
- Vagyis a pénz miatt költöztünk el. - ráncoltam a homlokomat. A tv-t kikapcsoltam és rájuk néztem. Tekintetük félelmet tükrözött. - Eddig is remekül meg voltunk, mennyünk vissza. Engem nem érdekel, ha szegények vagyunk. - megfogtam a kezüket.
- Ez nem olyan egyszerű, amúgy meg hiába tagadod, látjuk rajtad, hogy szenvedsz. - sajnálkozó pillantást vetettek rám. Mérgesen karba tettem a kezem, és hátra dőltem a kanapén.
- Legalább próbáld megszeretni, ez remek város, az emberek is kedvesek. - simogatta anyu az arcomat.
- Mondani könnyű. - húztam a számat, a szememet a földre sütöttem.
- El hisszük, hogy neked nehéz megnyílni mások előtt, de ha nem akarod nem fog sikerülni. - csóválta a fejét aggodalmas képpel.
Már megint ennél a témánál vagyunk, unom, hogy állandóan az orrom alá dörgölik azt, hogy milyen vagyok. Legalább egy napra felejtenék el a személyiségemet, de ez nekik valahogy nagyon nem megy.
- Bepakolok a szobámba. - nem néztem a szemükbe, mert még jobban fájna a szívem. Hallottam még, hogy mekkorát sóhajtottak, el is kezdtek beszélni valamiről, de a szavakat már képtelen voltam kivenni, mert messze voltam.
A szobámba érve becsaptam magam mögött az ajtót, és lekuporodtam a földre. Lábamat felhúztam, a fejemet pedig a térdemre hajtottam. Miért vagyok ilyen? Miért nem merek az lenni, aki akarok? Meg akarok változni! Igen, ezt fogom tenni, megváltozok. Ha elég elszánt vagyok sikerülni fog, mert ebben senki sem segíthet, egyedül kell megbirkóznom a feladattal.
Az első lépés, amit tenni fogok, hogy bepakolok a szobámba. Nagy nehezen felálltam és neki láttam a munkámnak, igaz nagyjából már kész voltam, de azért még mindig volt mit pakolászni.
Este nyolcra fejeztem be mindent. Gondtalanul dőltem hátra az ágyamon, de ebben a pillanatban meg pillantottam a szüleim fotóját. Remegő kezekkel nyúltam utána, a szemembe könny szökött. A szívem majd összeszorult, ahogy néztem őket ölelkezve, közben az arcukon leírhatatlan vigyor ült. A boldogságuk ekkor felhőtlen lehetett, tekintetükben a szomorúság legkisebb jeleit sem fedeztem fel.
Miért hagytatok itt? Miért? Nem voltatok képesek rám gondolni? Utálom, utálom őket.
A képet dühömben a falhoz vágtam, és az darabokra esett. Hírtelen felültem. Zihálva néztem a széttört tárgy felé. Felálltam és lassan oda sétáltam.
- Sajnálom. – a fényképet felvettem, ami a keretből kiesett. A szívemhez szorítottam, a könnyeim újra útnak indultak. Megpusziltam, és a párnám alá tettem, majd lementem vacsorázni.
- Valami baj van? – kérdezte aggódva Brandon.
- Nincs – megráztam a fejem – Mi lenne? – sose szerettem hazudni, de nem akartam, hogy aggódjanak értem.
- Sápadtnak tűnsz.
- Jól vagyok – mondtam kedvtelenül.
- Oké, de ha bármi baj van, ugye szólsz nekünk? – kérdezte Liza.
- Persze.
A vacsora néma csendben telt, ami egy kissé kezdett idegesíteni. Igaz, hogy más fél éve élek velük, de ennyi idő nem volt arra elég, hogy a szívemhez nőhessenek, nekem ennél több idő kell. Szeretem őket, mert mindent megtesznek annak érdekében, hogy semmiben se szenvedjek hiányt, de ez az egész még is bonyolult.
- Várod a holnapot? – a kérdést féltve tette fel Liza.
- Ööö… hát… nem igazán – szememet a földre sütöttem – Félek bele kezdeni valami újba.
- El hisszük, és mi mindig itt leszünk melletted.
- Tudom, és köszönöm. Ha nem lennétek, lehet, hogy még mindig az árvaházban élnék. – húztam a számat.
- Hmm… áldjuk azt a napot, mikor belénk szaladtál. – gondolt vissza mosolyogva Liza – Emlékszel? – átkarolt.
- Már hogy ne emlékeznék?! – nevettem fel, miközben én is visszagondoltam.
- Te jó ég! – csendült fel riadtan Liza – Nincs semmi bajod?
- Úgy nézek ki, mint aki jól van? – támadtam le a nőt. Nem szoktam ilyen lenni, de most ki jött belőlem. A hajamról undorodva szedtem le a csúszós trutyit.
- Had segítsek. – megfogta a karomat, és felpróbált húzni, de csak annyit ért el, hogy ő is a földön hevert mellettem a zöld trutyiban.
- Istenem Liza. – szólalt meg Brandon.
- Inkább segíts! – mondta a nő. A férfi felhúzta, majd nekem is segített.
Félve néztem a nőre, aki a kosztümjét én miattam piszkolta össze.
- Most mennem kell. – fogtam magam és elrohantam.
- Szép találkozás volt – jelentette ki örömittas hangon Liza.
- Igen az volt. – nevettem Brandonnal együtt.
- De én most megyek aludni. Jó éjt. – megpusziltam mindkettejüket, majd felmentem a szobámba, és bebújtam a meleg ágyamba. Amint lehunytam a szemem, már éreztem az álom varázslatos erejét, ahogy szép lassan rám telepszik.
2 megjegyzés:
megmondtam hogy imádni fogom :)
ügyes vagy Mona ^^
Regi, várom a következőőt :P <3
igen, megmondtad ^^
köszönöm:$:D
hihii... sietni fog;))♥
Megjegyzés küldése