2011. szeptember 13., kedd

#Closing

Haaai beautiful people!
Nem részt hoztam, hanem egy szomorú bejelentést.
Kezdjünk is bele... nem szeretek kertelni!

Nos, a blogot szüneteltetjük egy ideig. Pontosan nem tudjuk meddig, de szünet lesz.
Mivel Mona is két blogot ír, amivel mostanában voltak problémák. 
(Ugye ihlet, idő ... stb.)
És én is két sztorit írok, sőőt, még egy blognak a javítója/dizájnere vagyok. 
Ezért nincs túl sok időnk erre, pedig nagyon szeretjük írni, elhihetitek. 
Persze még egyszer mondom, hogy nem örökre tűnünk el, csak egy kis időre.

Addig is itt van Monának a két blogja, amit ír és az egyik már befejezettje:
Láss egy álmot, s hracolj érte (Niall Horan fanfiction)
És az én blogom is megtekinthető itt:
(A másik még füzetben:D)

Remélem nem haragszotok, de tényleg, nem bírunk ennyit :| 
Nem teher a blog, félre ne értsétek, csak nem megy ennyi egyszerre. 
Reméljük, ha majd egyszer folytatjuk, akkor is olvasóink lesztek. :)
A saját blogunkon majd kiírjuk, ha lesz folytatás, bár nem tudom, hogy az mikor lesz. :| 

Ne haragudjatok, még egyszer! :)
Na, és most elköszönünk tőletek, ezen a blogon :|
 Köszönjük, hogy kommentoltatok és eddig olvastátok az írásainkat! :) 
IMÁDUNK TITEKET, SZIASZTOK! :) <333
 xoxo ~ Mona és Regii  

2011. szeptember 4., vasárnap

7. fejezet


Sziasztok! :)
Nos, ismét én - Regi - hoztam a részt, 
de szerintem a következőt Mona fogja írni! :)
Visszaszoktat titeket az ő írásaira :)
Na, három komment és új rész ... :)
Hope u like it! ^^ 
xoxo ~ Regi.


- Sam – szólított meg a nevelőanyám, mikor reggel holtkórosan kivánszorogtam a szobámból.
- Mi van? – kérdeztem egy ásítás közepette.
- Csak gondoltam szólok, hogy fél órád van beérni a suliba! Most akartalak ébreszteni – mondta egy kis szigorral a hangjában.
- Köszönöm a tájékoztatást – vetettem oda flegmán, majd leültem az asztalhoz és megvártam, míg elém teszi a reggelit Lottie. Igen, így hívják a mostohámat.
- Különösen kényelmes vagy mostanság – jegyezte meg felvont szemöldökkel.
- Nem értelek – mondtam értetlenül.
- Bezárkózott vagy, régebben sokkal jobban kijöttünk és mindent megosztottál velem, de mostanában undokoskodsz – aha, nem értelek.
- Ez nem igaz, csak… - nem tudom mit mondjak erre?! Nincs kedvem senkinek a társaságához mostanában.
- Csak? – kérdezte egy kis szünet után.
- Nem vágyom senki társaságára – fejeztem be végül.
- Oh, értem – hirtelen zavart lett.
- Nem a te hibád – mondtam tele szájjal.
- Ne beszélj tele szájjal! – nevetett fel.
- Így jött ki, bocs – mosolyogtam.
- Jajj, te! – rázta a fejét mosolyogva.
- Na, én elmegyek készülődni. – futottam be a szobámba, meg sem várva a választ.

Felkapartam magamra egy farmert, egy fehér pólót és egy kapucnis kockás pulcsit. Bepakoltam a táskámba a szükséges dolgokat, majd kimentem felvenni a cipőmet és a kabátomat.

- Na szia Lottie, elmentem! – kiabáltam a házba, mert nem láttam, hol van.
- Szia! – jött a hang – azt hiszem – a fürdőszobából.

Mivel még nincs meg a jogsim, ezért busszal mentem. Megkérhettem, volna Lottie-t is, hogy vigyen el, de akkor még megigazította volna a haját meg sminkelnie kellene és a többi. Igen, inkább a busz, minthogy lekéssem az órát a szépítkezés miatt.


- Csá Sam! – köszönt rám Dorian, mikor beléptem az osztályba.
- Hello! – intettem, majd leültem a helyemre.
- Na mizujs? – dobta fel magát a padomra. Gyilkos tekintettel néztem rá, amit nem fogott fel, de nem szóltam neki érte.
- Nincs hangulatom semmihez, suliba jönni is lusta vagyok – húztam el a számat.
- Van az úgy, pedig te még okos is vagy hozzá – vonta fel a szemöldökét.
- Na ez az – nevettem fel zavartan – Veled mi van?
- Vagyogatok – mosolygott.
- És Lucha(Lusa) hogy van?
- Szakítottunk – mondta komoran, de nem láttam volna, hogy sajnálja.
- Miért, ha megkérdezhetem? – lepődtem meg.
- Hanyagoljuk, nincs kedvem erről dumálni – mondta, majd bejött a tanár. Dorian Visszamászott a saját helyére, ami az én padomtól kettőre van, hátrafelé.

Túléltem az órákat, de Doriant nem hagytam békén a Lucha-témával. Igenis, érdekelt, hogy mi van Doriannal. Én is mindent elmondtam neki, így hát ő miért nem tud így tenni?

Épp indultam ki a buszhoz, mikor megpillantottam a haveromat.


- Na, szóval miért is szakítottatok? – kérdeztem rá ötvenedszerre.
- Látom, nem hagysz ezzel békén – mosolyodott el halványan.
- De nem ám – bólintottam -, na szóval miért is?
- Elköltözünk – sóhajtott egy hatalmasat.
- Mi van? – esett le az állam. Mi van?!
- Aha, Atlantába – hajtotta le a fejét.
- Ez csak poén, ugye? – reménykedem benne, hogy az legyen…
- Nem, Anyu egy nagyon jól fizető állásajánlatot kapott, elfogadta – hát ezt nem hiszem el…
- Elmész? – kérdeztem egy kis csend után.
- Muszáj.
- Mikor? – kérdeztem tovább.
- Öt nap múlva – és ismét sóhajtott.
- Öt nap?! – szökött magasba a hangom, szinte már vinnyogtam.
- Aha, öt.
- Öt nap … - ismételtem folyamatosan. Öt nap, öt nap, öt nap…
- Nyugi, túléled – tette kezét a vállamra -, Megleszel nélkülem is.
- Muszáj lesz túlélnem, nem? – néztem a szemébe. – Különben kihez jönnél majd látogatóba? – kacsintottam.
- Így van! – nevettünk mindketten.

Még egy csomó ideig beszélgettünk, így lekéstem a buszt, ezért Dorian felajánlotta, hogy elvisz.
Doriant behívtam a házba, hogy korrepetáljam matekból. Ahogy szoktam. Körülbelül egy óra tanulás, a többi pedig a zene ideje. Ilyenkor a rég nem használt gitáron, dobon, vagy harmonikán hülyéskedünk.


Miután Dorian is hazament, olyan fél tíz felé, elmentem fürdeni, majd egy kis facebookozás után be is dőltem a pihe-puha ágyikómba, ahol hamar el is ért az álom.

2011. augusztus 27., szombat

6. fejezet


Sziasztok!
Amint mondtam, meg volt a három komment és hoztam is a részt. 
Nem tudom, mennyire fogja elnyerni majd a tetszéseteket, 
mert szerintem dögunalmas lett. 
Na de a három kommentes szabály még él! 

Hope u like it! 
Xoxo    ~   Regi




*Ben Booker*

A vasárnapom úgy kezdődött, mint mindegyik más. Felkelés, reggelizés, majd pedig zongorázás, szintetizátorozás. Mivel a húgom, Cher elfoglalta a zongorát, azért nekem a szintetizátor maradt. Átcuccoltam a szobámba a kellékeket és neki kezdtem a szórakozásnak. Igen, nekem ez a szórakozás. Imádok zongorázni és szintetizátorozni. A billentyűk az életem, de erről a családomon kívül senki sem tud.

Délután két óra fele elmentünk a családommal bowlingozni. Cher és Alex az ikerhúgaim voltak Anyával, én pedig Apuval alkottam egy csapatot. Először engedtünk a lányoknak, mert Apu így adta ki a parancsot, viszont amikor már elég ponttal elhúztak mellettünk, beleadtuk a szívünket-lelkünket, hogy nyerjünk. Csak, hogy ne érezzék úgy, hogy simán győztünk. Alex mindig is jobban bowlingozott az ikrénél, amit Cher nem bírt elfogadni, ezért valamiben jobb akart lenni, mint Lexi. Nos ez a dolog a zongorázás lett, ebben az egyben ő a király. Vagyis nem király, hanem királylány. Tizenegy éves létére, nagyon érti a dolgát. A mi családunkban Apu nem tud játszani egy hangszeren sem, viszont Anyu tud zongorán, gitáron, furulyán, citerán és hegedűn. Mindig is érdekelte a zene, de mégis fotós lett belőle. Egy divatmagazinnál fotós, Apu pedig egy szivacsgyár igazgatója, de imád állatokkal foglalkozni. Ez a hobbija. Van hat lovunk, két kutyánk, egy macskánk és körülbelül negyven papagájunk. Engem igazából csak a zene és a lovaglás köt le. Ez a két dolog, amit nagyon szeretek csinálni. Tanulni utálok, viszont egyetlen egy rossz jegyem nem volt, így én vagyok az osztály strébere…

Ja, igen! A bowlingra visszatérve… Mi nyertük meg a „meccset”, ezért a lányok szolgálnak ki engem holnap éjfélig, szóval magyarul megmondva a szolgálóim lesznek. Mindig ebben fogadunk, de nem jöttek rá, hogy mindig mi fogunk nyerni Apuval… Kis drágák.

Bowling után nem mentünk egyből haza, hanem elmentünk egy étterembe vacsorázni, olyan... hét óra körül.
Az egész vacsora körülbelül egy és fél óráig tartott…tudjátok, rendelünk, kihozzák a kaját és mire megesszük az ételt…Hosszú folyamat.

Ezután hazamentünk, én beálltam a zuhany alá, majd utána befeküdtem a laptopommal az ágyba. Facebookon sokat szöszmötöltem, oktalanul. Nem mondanám, hogy unatkoztam, de azt sem, hogy tudtam mit csinálok. Csak összevissza mászkáltam az üzenőfalakon és közben megírtam a házimat holnapra.

***

- Hé, Ben! Ben! Ben! – ugrált az ágyamon valamelyik kölyök.
- Mi van Cher? – nyűgösen átfordultam a hasamra, hogy ne süssön a szemembe a lámpa fénye.
- Alex vagyok! – morgolódott.
- Tök mindegy! – mosolyogtam a párnámba.
- Vigyél el minket suliba! – rángatta a vállamat.
- Dehogy viszlek, majd Anyu vagy Apu elvisz titeket!
- Ők már elmentek dolgozni, és azt mondták, hogy te vigyél el minket!
- Jól van! Felöltözök! – álltam fel dühösen.

Felvettem egy farmert és egy fehér mintás pólót, meg egy fekete kapucnis pólót, majd belőttem a hajamat, eligazítottam magam és lementem a konyhába reggelizni, ami két szendvicsből állt.

- Mehetünk? – sürgetett Cher.
- Felmegyek a táskámért! – indultam volna meg, de épp akkor Alex jött le a táskámmal.
- Ne fáradj! – dobta oda nekem.
- Kösz tesó! – mosolyogtam féloldalasan.
- Van mit! – forgatta meg a szemét Alex.

Felvettem a cipőmet, a kabátomat és megvártam, míg a lányok is elvégzik ezeket a dolgokat.

- Kész vagytok? – kérdeztem.
- Mehetünk! – nyitotta ki az ajtót Cher, majd kisétáltak mindketten.

Előjártam a kocsival, majd miután a lányok beszálltak a hátsó ülésre, elindultam.

Kitettem a lányokat a sulijuknál, majd tovább hajtottam az enyémhez. Útközben sajnos leállt az autó, ezért nem értem be időben az órára. Igaz, hogy hamar megoldottam a gondot, de így sem sikerült elérnem az első órát.

Mikor futva rohantam az órára, bekopogtam a terembe, benyitottam, köszöntem, majd a tanár köszönés nélkül küldött az igazgatóiba. Hülye nő, mindig is utáltam, mert egy szemét tanár.

Az igazgatót sem érdekelte, hogy lefulladt a kocsim, ezért büntetésbe küldött. Ezen a héten bent fogok dögleni a büntiteremben. Marhajó, mondhatom! Kitűnő tanuló vagyok, és most beküld a büntetésbe. Ki tudja milyen emberek járnak oda?! – Ettől a gondolattól kicsit megijedtem, nem is értem miért, sosem féltem senkitől…

Az óráknak lassan vége lett, én pedig mehettem a büntetőterembe. Ott volt egy srác, Sam, vagy ki és a suli nagymenője, Damon Alwer. Nem beszéltem velük. Egy szót, sőt, még egy betűt sem váltottunk egymással. Inkább a leckéimet írtam meg, hogy otthon már ne legyen rá gondom.

Otthon nem tudtam mit csinálni, ezért a zongorán kezdtem el „bűvészkedni”.

Este annyi dolgom volt, hogy vacsoráztam, interneteztem, zuhanyoztam és aludtam. Semmi mást nem csináltam. „Hasznosan” töltöttem a mai napomat, azt megmondom. 

2011. augusztus 18., csütörtök

5.fejezet


Sziasztok! Bocsi, hogy 9(!) napig nem hoztam részt. Nem tudom mivel magyarázni... Tudom, tudom. Lusta disznó vagyok :/ Remélem még azért nem hagytátok el a blogot és olvassátok a fejezetet. :) 
Kommenteljetek  végén, mert csak 3(!) komment után hozom az új részt. Ennyi! Nem látjuk, hogy olvasnátok, pedig elég sok a blog megtekintése. Na szóval, HÁROM komment és érkezik a következő rész! 

Hope u like it! :)  XoXo ~ Regii.


*Mia Salvatore*

- Mia! Mia! – ébresztgetett a drága, tizenkét éves öcsém, Oliver.
- Mi van? – nyöszörögtem.
- Anyu reggel azt mondta, hogy te elviszel engem Lukashoz! – ült le az ágyam szélére.
- Ne már! – nyávogtam. – Hány óra van?
- Fél tíz. – válaszolt.
- Ettél már?
- A-a!
- Akkor most eszünk! – lerúgtam magamról a takarót, majd lesiettem a konyhába készíteni Olivernek és magamnak kaját.
- Palacsintát kérek! – jött utánam.
- Jól van! – szűrtem ki a fogaim között.

- Mosogass el, én pedig felöltözök és rendbe teszem magam! – adtam ki az utasítást.
- Oké! – felelt.
- Én is így gondoltam. – mosolyogtam, majd felmentem a szobámba.
Előkerestem egy itthoni cuccot, mert szombat van és nem hiszem, hogy ma megyek valahova. Ezután megmostam a fogamat, felcopfoztam a hajamat, majd egy enyhe sminket kentem fel az arcomra.
- Oliver, gyere! – szóltam fel neki az emeletre, mikor már a cipőmet vettem.
- Itt vagyok, mehetünk! – indult meg az ajtó felé.
- Kabát nélkül sehova! – húztam vissza.
- Jól van! – dünnyögött, én erre elmosolyodtam.
- Na menjünk már! – toporzékolt.
- Jó, jó, csak hozom a kocsi kulcsot!

A fél órás utat végig dumálta Oliver. Ha nem vezettem volna, tuti, hogy betapasztom a száját. Mikor odaértünk megkönnyebbülten sóhajtottam fel.
- Na szia Oli! – búcsúztam el tőle. – Fél hétkor jön majd valaki érted!
- Az még korán van! – duzzogott.
- Nincs apelláta! – kacsintottam.
- Na szia Mia! – csukta be maga után az ajtót.

Megvártam amíg belép az ajtón, majd hazafurikáztam.

Egyedül voltam otthon, így bementem a „zeneszobába” és elkezdtem a kedvenc dalaimat énekelni, hozzá gitáron játszottam.

Két órakor apu zavart meg.

- Kicsim, megjöttem! – jött be a szobába.
- Szia apa! – kikapcsoltam a zenét és megöleltem.
- Ügyes vagy már, nagyon! –mosolygott kedvesen.
- Köszönöm! – kuncogtam.
- Oliver hol van? – kérdezte.
- Elvittem Lukashoz. – válaszoltam.
- Ja, oké! – sóhajtott. – Akkor addig alszok egyet. – nevetett.
- Jól teszed! – mosolyogtam. – Csináljak kaját?
- Jó lenne. Anyu betette a levest a hűtőbe, már csak fel kell melegítened és kész is van, a többit meg tudod! – adta az utasítást.
- Rendicsek! – kimentem a konyhába és azt tettem, amit apu mondott.

Elkészítettem a kaját, és szóltam apunak, hogy jöhet enni. Én nem voltam éhes, ezért nem csatlakoztam hozzá. Inkább visszamentem a hangszereimhez, de már nem volt kedvem folytatni amit abbahagytam, ezért kihúztam a gitárból a „zsinórt” és lekapcsoltam a gépeket. Felmentem a szobámba és elkezdtem Facebookozni. Nem volt semmi érdekes, így megnéztem a Twitteremet is. Ott mindig jobban feltalálom magamat. Elbeszélgettem pár csajjal, majd miután meguntam unalmamban elkezdtem rendet rakni a ruhásszekrényemben. Úgyis össze-vissza voltak bedobálva a cuccok. Fél óra alatt végeztem ezzel, majd hat órakor megérkezett anyu.

- Szia Mia! –köszönt oda nekem a nappaliba. Épp tévéztem.
- Szia! – köszöntem vissza.
- Elmennél Oliverért? – kért meg. Nincs más választásom, így is – úgy is én megyek majd el érte…
- Más választásom van?! – forgattam meg a szemem.
- Ööö… Nincs! – kacsintott anya.
- Sejtettem! – vigyorogtam kedvtelenül.

Lassan felálltam a TV elől és felkaptam magamra a kabátomat, a cipőmet és egy lengébb sálat.

- Nincs ám hideg! – jelentette ki anyu.
- Ezt miért mondtad? – kérdeztem értetlenül.
- A sáladra céloztam! – nevetett fel.
- Úgysem védene meg a hideg ellen, mert nagyon lenge! –vontam vállat.
- Oké! Okosan! – figyelmeztetett, majd köszönés után kiléptem az ajtón.

Beszálltam az autómba és nekivágtam a körülbelül fél órás útnak.
A francokat kell ilyen messze laknia a haverjának… Egyedül az vigasztal, hogy négy év és Olivernek is meglesz a jogsija. Remélhetőleg. Ha meg nem, akkor kiröhögöm és addig nyúzom, ameddig nem teszi le a vizsgát!

Amikor odaértem kiszálltam a kocsiból, majd odasétáltam az ajtóhoz. Becsengettem, és vártam, hogy valaki kinyissa az ajtót. Remélem Kate fog ajtót nyitni.
 ~ Kate Strodmoon. Tizenkilenc éves lány, Lukas nővére. Akivel aránylag jól kijövök, de igazából nem akarok vele különösebb barátságot. Jó fej, kedves, aranyos, szép, de nem illik hozzám. Teljesen más az észjárásunk. Így csak beszélő viszonyban vagyunk. ~
Ahogy sejtettem. Ő lépett ki a nyílászárón.
- Szia! – köszönt.
- Szia! – köszöntem vissza mosolyogva. – Jöttem Oliverért.
- Szólok neki – bólintott -, gyere be addig! – invitált beljebb.
- Jó napot! – köszöntem a szülőknek.
- Hello Mia! – fogadott hatalmas mosollyal Erica, Lukas és Kate anyja. – Foglalj helyet! – mutatott a kanapéra.
- Köszönöm! – leültem a fotelbe.
- És mi újság otthon? – kérdezte még mindig fülig érő mosollyal.
- Semmi érdekes. Anyu most éppen vacsorát készít, apu pedig alszik. – nevettem el a végét. – Azt mondta, hogy ameddig nincs otthon Oliver, addig szunyókál egyet!
- Jól teszi! – nevette el magát az apa, Harold.
- Remélem Oliver nem rosszalkodott! Nem tört össze semmit? – kérdeztem kétségbeesetten.
- Nem, nem! Dehogy! Nem tettek semmi rosszat! – nyugtatott meg Erica.
- Akkor jó! – sóhajtottam megnyugodva.
- Mia! – szólt le nekem Kate.
- Igen? – siettem oda a lépcsőhöz.
- Oliver még játszani szeretne Lukasszal. – felelt.
- Nem lehet, mennünk kell haza! – húztam el a számat.
- Oké! – ezután Oliver durcizva jött le a lépcsőn, amin mosolyognom kellett.

Elköszöntünk a családtól, majd szép, lassan, nyugodtan hazakocsikáztunk.
Anyu már tűkön ülve várt minket.

- Hol voltatok ennyi ideig? – kérdezte aggódva.
- Hazahoztam ezt a makit! – mutattam rá Olira.
- Maki vagy ám te! – vágott vissza Oliver.
- Elkaplak, de nagyon! – fenyegettem meg.
- Na mi volt, nem tett tönkre semmit? – kérdezte sóhajtva anyu.
- Nem, okos volt. – nyugtattam meg.
- Akkor jól van! – mosolyogva megsimogatta a vállamat.
- Oliver, menj fürdeni! – szólt fel neki az emeletre anyu.
- Szólok neki, hagyd! – rohantam fel Oli szobájába.
- Hé, te maki! Anyu üzeni, hogy menj fürdeni! – támaszkodtam neki az ajtó oldalának.
- Megyek, de ne hívj makinak! – duzzogott.
- Már körülbelül fél éve így hívlak. – szökött a magasba a szemöldököm.
- Épp azért, már meguntam!
- Aha, nem érdekel! – mosolyogtam édesen, majd átsurrantam az én szobámba és a magánfürdőmet vettem használatba. Gyorsan letusoltam, majd fogat mostam, letisztítottam az arcomat és még utoljára megnéztem a közösségi portálokat.
Miután ezekkel is végeztem, bekaptam egy szendvicset, elköszöntem a családomtól és befeküdtem a pihe-puha ágyikómba. Éjfélig tuti, hogy fent voltam, mert nem tudtam aludni. Zenét hallgattam és gondolkodtam. Majd észre sem vettem, és elnyomott az Álommanó varázslata.

2011. augusztus 9., kedd

4. fejezet

Sziasztok! :) Itt vagyok a friss résszel! :) A következőkben pedig egy picit megismerkedtek a többi leendő bandataggal. :)
És légy szí' kommenteljetek, mert így nem tudjuk, hogy van e értelme folytatni :/
Puszipacsi~xoxo! - Regi


*Kelsi Brunker*

Leültem a második padba, ami Damon mellett helyezkedett el. Miss Chain kérdő tekintettel fürkészte szemeimet, majd tátogtam neki egy ’Mr Lacher’-t. Ő elmosolyodott, majd megforgatta szemeit. 
Elkezdtem telefonon Facebookozni. Claudia küldött egy üzenetet.
„Szia, hát te hol vagy? :) x”
Elmosolyodtam, majd visszaírtam neki.
„Szia, elzáráson, de ne tudd meg kivel…ahw”
Egy perc múlva már olvastam is a következő üzenetet.
„Mondd már, kivel? Oo”
„Damonnel. Na de megyek, pá xx”
„Úr Isten! Oo sziaa. xx” 

- Csak ma leszel itt? – kérdezte tőlem Damon. 
- I-igen. – kicsit lesokkolt, hogy hozzám szólt. – Te?
- Még holnap is. – mosolygott féloldalasan, amit imádok. 
- Kemény. – mosolyogtam, de még mindig nem néztem bele szemeibe.
- Gondoltam, hogy le fog cseszni az edző. Próbáltalak figyelmeztetni valahogy, kevés sikerrel. – mosolyodott el a végén.
- Miért is? – vontam fel a szemöldökömet.
- Mert az most miért jó, ha büntetésbe kerülsz?
- Az egyáltalán nem jó! – mondtam komolyan, mire ő elmosolyodott. – Te miért vagy itt?
- Mert tegnap az első két óráról lógtam. – nevetett.
- És akkor tegnap is itt voltál?
- Nem, tegnap délután edzés volt, nem hagyhattam ki a büntetés miatt. Nem sokára meccsünk lesz.
- Értem. – bólintottam. – Majd meglesem.
- Szurkolj!
- Hajrá, hajrá, hajrá! – emelgettem a kezeimet.
- Ez aztán bíztató! – bólogatott hevesen.
- Jól van na! – nevettem el magam.
- Amúgy nagyon vad a hajad! – bámulta a vörös – már, már piros – hajamat.
- Jó vagy rossz értelemben? – megijedtem.
- Jó értelemben! – mosolygott.
- Hát akkor… köszönöm! – fogtam meg egy hajtincset.

A maradék két órában sok mindent kiveséztünk. Jól elbeszélgettünk, és úgy éreztem, érdekli, amit mondok. Jól esett, hogy dumálhattam vele. Eddig hozzám sem szólt, szinte soha, most meg csak úgy lazán dumálgattunk.
Kiderült, hogy fellépnek majd a bandájával az „Újévi bál”-on, amire nagy valószínűséggel nem fogok elmenni. Nincs kivel elmenjek, Claudia pedig tuti, hogy nem foglalkozna velem, ennyire már ismerem. Bármilyen jó barátnőm, akkor sem tud velem annyira el lenni egy bulin, hogy ne hagyjon egyedül. Mással pedig nem tudnék eljönni. Annyira béna vagyok barátkozásban, de ezzel felhagyok! Egyszer végre én szeretnék lenni a suli menő csaja, és nem csak Claudia árnyékában élni! Unom, hogy láthatatlan vagyok és senki szinte észre sem vesz engem! Ki fogok törni!
Ezekkel a gondolatokkal zártam a büntetést.
- Kelsi, Damon… mehettek! – engedett el minket Miss Chain.
- További szép napot! – köszöntem, majd elsőként kiviharzottam a teremből.
- Kelsi! Kelsi! – kiabált utánam Damon. – Na, várj! Hé, várj már meg!
- Ja, bocs! Hozzám szóltál? – fordultam hátra.
- Igen, hozzád! – mosolygott rajtam.
- Mondd, mit szeretnél?
- Hazavigyelek? Úgyis egy utcában lakunk!
- Jó lenne! –mosolyogtam.
Átsétáltunk a suli udvarán, ahol mindenki furcsa szempárokkal nézett minket. Eléggé kellemetlen volt számomra, hogy mindenki rám figyelt. Nem tudok az ilyen szituációban viselkedni… Ilyenkor nagyon zavarban vagyok és hadoválok össze-vissza. Amint kiértünk a parkolóba, Damon kinyitotta nekem az anyósülés ajtaját, és megvárta, míg beszállok a gyönyörű fekete járgányába. Elindultunk.
- Nos Kelsi… lenne kedved, holnap eljönni a haverjaimmal a gyorsba? – kérdezte.
- Biztos vagy te ebben, hogy elhívtál? – kérdeztem vissza.
- Persze… miért? Talán ciki velünk mutatkoznod? – vonta fel a szemöldökét.
- Nem, nem, dehogy! – hevesen vertem le a kérdését.
- Hát akkor?
- Hát én nem vagyok közétek való… teljesen más vagyok! Ti népszerűek vagytok, én pedig nem!
- És ez kit zavar? Mert hogy engem nem, az holt biztos! – felém fordult és mosolyogni kezdett.
- Te csak az utat figyeld! – parancsoltam rá.
- Na de akkor? Jössz?
- Nem veszthetek vele semmit, szóval… megyek! – adtam meg magam.
- Oké! Akkor ötre legyél kész, és megyek érted!
- Rendben! – mosolyogtam. Ezután csendben voltunk mindketten. Nem az a kínos csend állt be, hanem a nyugalmas, élvezendő csend. Damon az útra figyelt, én pedig a holnapon gondolkodtam.
- Na én megjöttem! – csaptam a combomra, majd felmarkoltam a táskámat. – Köszönöm, hogy elhoztál! – mosolyogtam.
- Ugyan, semmiség! – bólintott. – Holnap gondolom még suliban is találkozunk, vagy ha nem, akkor majd ötre érted jövök!
- Oké! Szia! – elköszöntem majd kiszálltam az autóból. Intett egyet, majd tovább hajtott pár háznyit. Gyorsan befutottam a házba, hogy ne ázzak meg túlságosan.

- Sziasztok! – dobtam le a cipőmet.
- Szia Kincsem! – adott egy puszit Anyu. – Miért jöttél ilyen későn?
- Mr Lachnertől büntetést kaptam, mert nem léceltem le a fociedzés vége előtt! – forgattam a szemem.
- Már megint? – nevetett.
- Aha! – mosolyogtam. – Mi a mai menü?
- Lasagne. – válaszolt.
- Milyen?
- Van sajtos, halas és gombás. – sétált be a konyhába.
- Akkor sajtost kérek! – döntöttem el.
Felvittem a cuccomat a szobámba, majd elővettem azokat a könyveket, füzeteket amelyekből holnapra tanulnom kell. A kémia házit gyorsan megcsináltam és meghallottam Anyu hangját.
- Kels, gyere enni! – kiabált fel a konyhából.
- Oké! – feleltem.
Lesiettem az étkezőbe és leültem enni.
- Jó étvágyat! – szólt Anya. 
- Köszi! – tovább ettem.
Miután jóllaktam odavittem a tányéromat és az evőeszközöket a mosogatógéphez és belehelyeztem a dolgokat.
- A nagyi hol van? – kérdeztem.
- A szobájában tévézik. Menj be hozzá. – bólintottam.
- Szia Nagyi! – köszöntem neki mikor beléptem a szobájába.
- Szia! – felállt a foteléből és lerakta a cicát a kezéből. Kitárta karijait, hogy megölelhessem.
- Milyen napod volt? – kérdezte, miután eltávolodtunk egymástól.
- Tűrhető! – mosolyogtam.
- Gyere, ülj le mellém! – mutatott az ő fotelje mellett lévő másikra. Leültem és magamhoz vettem Lolát, a macskánkat.
- Mit nézel? – tudakozódtam.
- A szerelem fogságában-t. – tudhattam volna, mindig ilyen nyálas szappanoperákat néz.
- Még mennyi van hátra belőle?
- Negyed óra. – oké, azt kibírom.
- Mami! – figyeltem fel rá. – Lola nem terhes?
- De igen! Látom már te is észreveszed a pocakját! – mosolygott, majd átnyújtottam neki a fehér állatot.
- Nehéz lenne nem észrevenni azt a hatalmas hordót! – kuncogtam, majd ő is velem együtt.
- Na csend, vége a reklámnak! – csitította el magát, és engem.

Életem legfájdalmasabb negyed órája volt ez a film. Nekem ez nem való!
Felvánszorogtam a szobámba és megírtam a többi házimat, és hat óráig tanultam. Ezután bepakoltam a táskámba, hogy reggel már ne legyen rá gondom és bekapcsoltam a számítógépet. Első utam egyből Facebook-ra vezetett. Nem történt semmi izgalmas, ezért megnéztem Damon üzenőfalát. Egy mosolygós smiley-t posztolt, amihez sok ember hozzá is szólt, hogy mi ez a nagy jókedv. Nem értettem én sem, de nem volt merszem megkérdezni tőle, pedig szerettem volna. Fél óra múlva kikapcsoltam a gépemet és fürdéshez igazítottam magam, mikor felszólt nekem anyu, hogy menjek vacsorázni.
A vacsora után folytattam amit negyedbe hagytam. A fürdést. Átmentem a fürdőszobába és letusoltam, megmostam a hajamat. Majd fogat is mostam és lekezeltem az arcomat.
Lefekvés előtt még megnéztem egy filmet, ami két órás volt. A film és az egész mai nap annyira lefárasztott, hogy egyből bedőltem az ágyamba és magamhoz vettem a macimat, amit még Aputól kaptam tíz éves koromban. Mindig ezzel alszom, mert ezáltal közel érzem magamhoz Aput. Bele sem tellett öt perc, de már aludtam. 

2011. augusztus 7., vasárnap

3.fejezet

Sziasztok! Meg is jöttem a 3.résszel, amit Mona írt, így övé az érdem, én csak feltettem! :) És gondoljunk rá sokat, hogy ne történjen semmi baja a nyaralás alatt! :) #wearewithyouMona!
Puszipacsi! Regi xx 


*Zoe White*


Reggel nehézkesen másztam ki a nyugalom birtokából, az ágyamból. Kedvtelenül vettem célba a fürdőt, amint elvégeztem az ottani dolgaimat, felöltöztem. Bepakoltam a táskámba, és lementem a konyhába. Brandon és Liza a reggelivel fogadtak. Unottan ültem le a székemre.
Ahogy befejeztük, Brandon elment a munkahelyére, Liza pedig bevitt a suliba.
Útközben a tájban gyönyörködtem. Az ősz még csak nem olyan rég vette uralma alá a világot, de már teljesen megváltoztatta. A falevelek több féle színben pompáznak, és a smaragdzöld fű, se olyan már, mint eddig volt. Az égen szürke felhők honoltak, amik nem akarták átengedni a nap sugarait, de néhánynak néha sikerült kiszöknie. A szél vihorászva emelte a magasba a már összeszedett leveleket. A hangulat komor, de közben vidám is volt. Ahogy az utat néztem észre vettem, hogy csepereg az eső. Először pár csepp ért, földet, majd a társaik követték őket, és így egy remek kis zuhé keletkezett.
- Nem baj ha egyedül kell haza jönnöd?
- Mindig is szerettem egyedül lenni – vontam vállat. Elköszöntem Lizától, és az iskola bejárata felé indultam. A lépéseim jól megfontoltak voltak, de éreztem azt a bizonyos bizonytalanságot is. Az udvar üres volt, egy lelket sem lehetett látni.
Mire beértem az épületbe rendesen megáztam. Ránéztem az órámra, volt még tíz percem, így gyorsan megkerestem a wc-t.
Röhögést hallottam bentről, ezért egy kicsit elbizonytalanodtam, hogy tényleg beszeretnék – e menni oda. Végül erőt vettem magamon, és lenyomtam a kilincset. Mihelyst beléptem a vidám nevetés abba maradt, amitől ideges lettem. Félve néztem az előttem álló lányokra. Amint felmértek a tekintetükkel összeszedték a cuccukat, és kisétáltak a wc-ből.
- Láttad, hogy néz ki? – susmorogta az egyik. A választ már nem értettem, de talán nem is szerettem volna tudni.
Szerencsémre előre látó vagyok, így a táskámba tettem el száraz ruhát. Amint átvettem már indultam is az első órámra.
Idegesen kutattam fel a hosszú folyosókat, bármennyire is figyeltem, nem találtam meg a százötös számú tantermet.
- Szia segíthetek? – hallottam meg egy lágy hangú srácot. Felnéztem rá, a lélegzetem rögvest elállt. Szinte maga volt a tökély. Szemei csillogtak a fényben, a fehér fogai beragyogták az egész épületet.
Megráztam a fejem, és nagy nehezen szavakat kezdtem el formálni az ajkaimmal.
- Ööö… a százötös tantermet keresem – mondtam félénken.
- Új vagy igaz? – mosolygott. – Az az ajtó lesz ott – mutatott az egyik irányba. Bólintottam, elkezdtem rohanni, mert már késésben voltam. Az ajtót kinyitva a karbantartó műhelyében találtam magam. A srácok elkezdtek önfeledten nevetni, már majd nem a földön fetrengtek.
A szemembe könny szökött, ahogy néztem őket. Zavartan álltam, szégyenemben képtelen voltam járásra bírni a lábaimat, mintha a földbe gyökerezett volna. Akár egy bohóc is lehettem volna, az emberek mindig is jókat röhögtek rajtam, de a miértjüket sosem értettem.
Legbelül ordítottam a dühtől, hogy jól rászedtek, de megmutatni már nem bírtam. A szívem szerint megmondtam volna nekik a magamét, de nem volt hozzá elég merszem. Sose szerettem, ha mások hallják a hangomat, és ez az én legnagyobb bajom.
- Fiuk! Elég legyen! – szólt rájuk egy tanár – Nektek már órán kéne lenni, nem?
- De, de tanát néni, csak tudja, találkoztunk az új diákkal és gondoltuk, megmutatjuk neki az iskolát – mondta egy idióta vigyorral az arcán, az a srác, aki sikeresen elirányított a jelenlegi helyemre.
- Nos, nagyon szépen köszönöm a nagylelkűségeteket, de ha nem baj innentől átveszem.
- Ó, ugyan – legyintettek. – Ennek csak örülni tudunk. Szia kis lány, remélem máskor is lesz szerencsénk találkozni. – a következő percben már csak a távolodó hátukat láttam.
- Ne is foglalkozz velük. Mindenkivel ezt teszik – próbált megnyugtatni.
- Már hozzá szoktam – mondtam higgadtan.
- Gyere, elkísérlek a tanterembe.
Remegő lábakkal léptem az osztályom elé. A szememet egy pillanatra sem vettem fel, féltem szembesülni a ténnyel, hogy ugyan úgy járok, mint az előző iskolámban.
Néma csend fogadott minket. Lassan felemeltem a fejemet és körbe néztem a társaságon. A megfigyeléseim alapján rájöttem, hogy ne, azért voltak néma csendben, hogy megismerhessenek, ha nem azért, hogy a tanár hamarabb elhagyja a termet.
- Gyerekek, Zoe White lesz az új osztálytársatok, remélem, hogy be fogjátok fogadni, és legyetek vele kedvesek.
- Ja, kedvességből kikészítjük – dünnyögött hátul az egyik srác.
- Mit mondtál? Elismételnéd? – csattant fel a mellettem álló tanárnő.
- Csak azt mondtam, hogy örülünk neked.
- Már is jobb… Ott van egy hely, ülj le nyugodtan. – mutatott az egyik ablak melletti helyre. Bólintottam, majd oda battyogtam.
A lány, aki mellett helyet foglaltam, undorodva csusszant arrébb a székével, mintha leprám lenne, de ez elég valószínűtlen. 
Ahogy vége lett az első órának, futva siettem ki a teremből. A folyosón mindenkinek neki mentem, de most ez valahogy nem tudott érdekelni. A wc-be érve sírva dőltem neki a falnak. Minden kezdődik elölről, én ezt már nem fogom sokáig bírni. Miért én vagyok állandóan a fekete bárány? Miért? Legalább az életben egyszer én lennék az iskola menő csaja, aki a leghelyesebb sráccal van együtt. De ez sosem fog meg történni, mert én, én vagyok. Az élet nekem már csak a gyötrelme szánta, és ezen semmi sem fog változtatni.
Nagy nehezen összeszedtem magam, és kiléptem a folyosóra, de ebben a pillanatban fel is löktek.
- Jaj, bocsi, de nem vettelek észre – mondta az a srác, aki sikeresen elirányított a karbantartó műhelyéig.
Zavartan álltam fel, és igazítottam el a ruhámat.
- Talán elvitte a kiscica a nyelved? – kérdezte gúnyosan.
- N… nem – válaszoltam megszeppenve.
- Mi van, a szüleid nem tanítottak meg beszélni?
- Chris, elég lesz most már! – csattant fel a haverja. – Menjünk inkább – lökdöste.
Ahogy elmentek megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Aki, „megmentette az életemet” hátra nézett a válla fölött, és kedvesen rám mosolygott, és már el is tűnt a szemem elől.
A délelőttöm igen lassan, és unalmasan telt. Próbáltam barátkozni, de nem jártam sok sikerrel. Az osztálytársaim kerültek, de a miértjét nem értettem, ennyire ocsmány csak nem vagyok. Vagy még is? A leginkább az idegesített, hogy az a srác teljesen rám szállt, szünetekben nem hagyott egy perc nyugtot sem. Úgy látszik az élet céljának, azt vette, hogy engem idegileg kikészítsen.. Ha tehette mindig beszólt nekem, nem értettem, hogy miért gyűlöl ennyire. de azt hiszem, hogy már kezdem megszokni, hogy nem igazán szeretnek velem barátkozni az emberek.
Amikor megszólalt a csengő, ami azt jelezte, hogy erre a napra vége a sülinak, nevetve szaladtam ki az iskolából. A testem újult energiával töltődött fel. A szél kacagva borzolta össze a hajamat. Az esőre már csak a földön lévő tócsák emlékeztettek.
Felszabadultan szívtam magamba a friss levegőt, majd az irányt haza vettem.
- Héj, új lány! – szólított valaki a hátam mögött. – Szeretnék bocsánatot kérni, amiért bunkóskodtam veled – jelentette ki megbánt tekintettel.
- Tényleg? – kérdeztem meg halkan.
- Persze – vigyorgott. – Béke? – a kezét nyújtotta. Hezitáltam, de végül kezet nyújtottam volna, de mikor kezet fogtam volna vele, elrántotta és leöntött vízzel.
- El sem hiszem, hogy bevetted – nevetett, mint egy őrült.. – Hát ez a nap poénja – törölte a szemét, mert a röhögéstől már bekönnyezett. Sértődötten sarkon fordultam, és ott hagytam őket..

Haza érve felrohantam a szobámba és az ágyamra dobtam magam. Elővettem a szüleim képét, és egész délután őket néztem. 
Talán ha nem kerültem volna árvaházba, akkor nem ilyen lennék, talán lennének barátaim, talán kimerném mondani a gondolataimat, talán népszerű lennék… De az életem nem így alakult. Tele volt keserűséggel, fájdalommal, és magánnyal. Amit végre el szeretnék feledni legalább egy percre, hogy élvezhessem az életemet.
Olyan szinten vágyom egy közösségre, ahol mindenki csak is miattam van ott, hogy a hihetetlen.
Elég rég énekeltem, úgy hogy elkezdtem dúdolni Bruno Mars- tól a Just the way you are- t, majd mikor ráéreztem a ritmusra a szívemet kitárva énekeltem.
- Szia Zoe – jött be a szobámba Liza. – Milyen volt az első napod? – ült le az ágyamra hatalmas vigyorral az arcán.
- Jól – megpróbáltam egy kósza vigyort felcsalni az arcomra. – Mindenki nagyon kedves volt velem, és mosolyogva üdvözöltek. – hazudtam, de nem szerettem volna elmondani az igazat, mert akkor csak idegeskedne Brandonnal együtt.
- Ennek örülök, látod még is jól jártál, hogy ide költöztünk.
- Hmm… igen – a szememet a földre sütöttem.
- Jól van, hagylak tovább énekelni – megpuszilt, és kilépett az ajtón.
Felálltam és kimentem az erkélyre. Az életem semmit sem ér, még is miért születtem a világra. Minden jobb lenne ha nem léteznék…

Tetszett? :) Kommenteljetek! 

2011. augusztus 5., péntek

2.fejezet

Sziasztok! :) Megjöttem a 2.résszel :) Kommentáljátok, mert ha nem kapunk visszajelzéseket, hogy tetszik-e vagy sem, akkor nem tudjuk, hogy van e értelme annak, amit csinálunk. A komment negatív és pozitív is lehet! Mindkettő épít :) 
Nem tudjuk, hogy ki fogja hozni a 3.fejezetet, mert Mona része lenne, de nem lesz itthon, mert megy nyaralni. Szóval két hétig én leszek itt a "főnök" :D És bocsi a kis regényért! :/ 
Puszipacsi! Regi xx




*Kelsi Brunker*

Gyönyörű napra ébredtem, október elsején. Enyhén szellős idő volt, a megszokottnál nyugodtabb. Általában októberben már fagy errefelé, de nem baj, örülök, hogy nem kell egymillió pulcsit magamra aggatnom.

Óvatosan kimásztam az ágyamból, és átmentem a fürdőbe megmosakodni. Lent nyüzsgést hallottam. Biztos anyu is készül a munkahelyére.
Miután végeztem a fürdőben és a wc-ben elvégezendő dolgaimmal, visszamentem a szobámba és kiválasztottam a mai szettemet.

- Szia anyu! Elmentem! – indultam meg az ajtó felé a táskámmal.
- Nem is ettél, és miért mész ilyen korán? Fél hét van! – vonta fel szemöldökét.
- A művészetisekkel találkozom! – hazudtam neki.
- Jól van – sóhajtott -, menj.
- Szia anyu! – megöleltem, majd kiviharzottam a házból.

Igazából nem művészeti órára megyek, hanem meg akarom nézni még Damon-ék fociedzését.
Év elején megtetszett, és látni akarom. Damon egy aranyos, kedves srác. Épp ezért minden lány bele van zúgva… Így nem is tudom, hogy miért kapálózok, amikor nálam szebb, jobb csajt is kaphat.

Mindig is visszahúzódóbb voltam, ezért nem akartak velem sokan barátkozni. Megtalálom mindenkivel a közös hangot, de inkább csak akkor beszélek, ha megszólítanak. Nem merek beszélgetést kezdeményezni, de eléggé beolvadnék a többiek közé.
A legjobb barátnőmet Claudiának hívják. Ő teljesen az ellentétem. Népszerű, mert a szurkolócsapat tagja. Szegényt sajnálom, mert együtt kell lógnia azokkal a hisztérikákkal. Mégis szerencsés lány, mert a focicsapat hátvédjével jár, már vagy egy éve.


A suliba beérve egyből a focipálya felé vettem az irányt.
Általában hétig tart az edzés, én öt perccel előbb le szoktam lépni, mert az edző nagyon szigorú, és elzárást vagy büntetést kapunk, ha az edzés vége előtt nem lépünk le. Amúgy a „gyerekei” barátnőit sem kedveli, mert úgy gondolja, elveszik a figyelmet a sportról. Egy kis hárpia az edzőjük, csak férfiben.

Leültem a lelátóra és bámultam Damon-t. Nyugtatóan hatott, hogy nem voltak itt a pompon lányok. Utálom őket, kivéve Claudiát.

Hét óra volt, de még mindig csak gondolkoztam.
Áh, nem is gondolkoztam, hanem Damon-t bámultam. Röhejesen nézhettem ki, de nem érdekelt.

Az edző, Mr. Lachner sípolt, hogy vége az edzésnek. Én gyors léptekkel rohamoztam meg a kijáratot. Damon előtt mentem.

- Damon, jössz ma gyorsba? – kérdezte Rich. A 'gyors' az egy gyorsétterem, ahova szinte csak fiatalok járnak. 
- Elzáráson leszek! – ingatta fejét.
- Hoho, beszívtad! – nevette ki Rich.
- Miss Brunker! – szólt utánam az edző, mire én arrébb álltam, majd megvártam, mire a sportolók elmennek.

- Tudja, hogy most mi lesz? – hunyorgott Mr. Lachner.
- Nem?! – néztem rá kérdően.
- Elzárás! –ordított rám idegesen, mégis mosolyogva.
- Miért? – nyíltak tágra a szemeim.
- Hét óra tíz perc van! – tájékoztatott.
- Oh, értem! – hajtottam le a fejemet. – Órák után megyek a bünti terembe.
- Ahogy mondja! – egy elégedett mosollyal az arcán bebaktatott az irodájába.

Nem értem, miért ilyen kemény?! Jó, elfogadom, hiszen mindig is utált, de ez azért több a soknál! Még jó, hogy nem őt kaptam a tesitanáromnak.

Első órám biosz volt, amit imádok, mert szín ötös vagyok belőle.
Második matek, amit utálok, mert sík hülye vagyok hozzá.
Harmadik és a negyedik tesi, amit elviselek.
Ötödik indokolatlanul lyukasóra volt, így mindenki arra ment, amerre kedve tartotta, én facebookoztam telefonon.
Hatodik töri, amit – mondhatjuk, hogy – szeretek, mert jó a tanár és jól adja le az anyagok. Otthon már csak átnéznem kell.

A hatodik óra után mehettem be a bünti szobába. Nagy szerencsémre Damon-nel voltunk csak ketten, plusz a tanár, aki bírja a fejemet.